Az elme és az agy kapcsolata – Ki rendezi az emlékfilmet benned?

Van egy rendező a fejedben. Nem kap Oscart, nem megy vörös szőnyegre, de nélküle nem tudnád, ki vagy. Ez a rendező az elme. A kamera pedig az agy. Az egyik dönt, mit veszünk fel, a másik rögzít. Néha együttműködnek, máskor a rendező elveszti az irányítást, és minden összevissza forog. De a lényeg: a filmet te forgatod. Az életedet. Az agy nem gép, nem doboz, nem polcrendszer, nem számítógép, végképp nem szuperszámítógép. Nem rak rendbe mindent, amit látsz, hallasz vagy átélsz. Nem is tudna. Túl sok lenne. Ha minden egyes érzékszervi inger, minden beszélgetésfoszlány, minden villanásos emlék külön tárolódna, összeomlanánk. Ezért az agy szelektál. A figyelem a válogató. Ami nem kap fókuszt, az megy a kukába. Ami túl jelentéktelen, elsikkad. Ami viszont fontos – fájdalmas, vicces, életbevágó – az rögzül. De még az sem egy az egyben. A memória nem videófelvétel. Nem „felvesszük, lejátszuk”. Sokkal inkább: emlékmozaik. Az agy szétszórva tárolja az információkat. A hangot ott, a látványt amott, az érzelmet megint máshol. És amikor visszaemlékszel, össze kell őket fűznie. Ez nem más, mint újravágás. Újrakomponálás. Egy belső montázs. A hippokampusz, mint egy producer, előhívja az elérhető anyagokat. A prefrontális kéreg próbál értelmet adni neki. Az amygdala pedig beleszól: „ezt most tedd vörös szűrőbe, ez fájdalmas volt!”. Így keletkezik az élmény. És ami meglepő: minden alkalommal másként. Ha tehát tíz évvel ezelőtti nyaralásodra emlékszel, akkor nem „előveszed a dobozt”, hanem újra megcsinálod a jelenetet. És mindig kicsit más lesz a fény, a zene, a sorrend. És igen: ezért torzulnak az emlékek. Nem hazudsz. Csak az agyad kreatív. És nem archívum, hanem szerkesztőszoba. De térjünk vissza a rendezőhöz. Ő az elme. Dönt, mi kerül fókuszba. Néha teljesen ösztönösen – például ha veszélyt érzel. Máskor tanult minták alapján. Ezért nem csak azt jegyzed meg, ami történt – hanem azt, ahogy értelmezted. Az elme […]